Sziasztok!
Itt is van az első fejezet, remélem hogy tetszeni fog nektek.
Írói megjegyzés: Az első pár fejezetben nem fog túl sok minden történni, először mindenképpen megismertetném veletek magát a történetet, hogy tudjátok ki-kivel van, szerintem addig fölösleges lenne bármibe is belebonyolódni.
Kellemes olvasást!
~Lydie~
Ahogy meghallottam a dühödt lépteket a folyósón, az önelégült vigyor az arcomon elkerülhetetlen volt. Aztán ahogy nyitódott az ajtó, és megláttam a növérem pszihopata arcát, azt az oldalát amit csak nekem szokott megmutatni, büszke voltam magamra. Ismét.
-Lydie! Nem megmondtam neked, hogy ha mégegyszer meghallom ezt a visítás, kihajítom a lemezeidet a Rajnába?!- mindig ezt csinálja. Mikor ideges franciául beszél, mert úgy sokkal hatásosabb. De persze utána magyarul magyarázza el, hogy most éppen miért nem kéne zenét hallgatnom. Mindig is útáltam, hogy félig így, félig úgy beszél. Anya és apa mindig magyarul beszélnek velünk, csak Miettnek kell családon belül is a "félfrancia gazdag hercegnőt" alakítania. Persze én sem beszélek magyarul, ha vendégeink vannak, de majd 10 éves korunkig éltünk Magyarországon, ami lényegesen több annál az öt kínkeserves évnél, amit Párizsban töltöttunk.
-Én meg nem mondtam el neked már vagy tízezer alkalommal, hogyha kopogás nélkül berontasz a szobámba, akkor te magad fogsz kirepülni az ablakon?!
-Te csak ne fenyegetőzz itt nekem! Én vagyok az idősebb nekem még mindig többet szabad mint neked!! És amúgy is! Hol van a ruhád amit holnap fogsz felvenni?! Mama és Papa el fogják várni, hogy te is nézz ki normálisan! Ez az egész miattad van, és te szarod le a legjobban?! Mit képzelsz te magadról?!- ezt most úgy mondta, mintha valami rosszat csináltam volna. És a helyzethez képest túlságosan dühösen. Pedig most kifejezetten jót tettem a család érdekében. Büszkének kéne lennie, hogy végre én is csináltam valami jót.
-Tudod hogy mit szarok le? Azt hogy idősebb vagy nálam! Képzeld, ez az egész nekem is fontos! És tudod nekem nem olyan szelektív a memóriám mint neked, hogy ha nem rakom ki a ruhát akkor elfelejtem, hogy azt akartam felvenni!- kimereszti a szemét, összeráncolja a szemöldökét, a szája elé rakja a kezét, és hangosan veszi a levegőt. Apuci és Anyuci kicsi hercegnőjét megsértették. Hogy oda ne rohanjak… Mint amikor közöltem vele, hogy nem megyek el vele a Selena Gomez koncertre, mert nekem nem szimpi a csaj. Néha sajnálom őt az enyhén túlérzékenysége miatt, néha meg legszívesebben fetrengve röhögnék az arckifejezésén. Nem tehetek róla, ez van és kész.
Nyílik az ajtó, és Fabienne sétál be rajta, földöntúli nyugalommal az arcán.
-Lányok! Elég lesz! Megtudhatom, hogy most éppen mi a bajotok?- mindketten elkezdünk beszélni, mire egy intéssel elcsitít minket. Ezt hogy csinálja?! Mintha a tekintetével hipnotizálna minket. Aztán szokás szerint nyugtatgat minket, de utána csak egyre jobban fajul a helyzet. Ekkor támad egy ötletem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése